Tokyo - 1939

 Habiki, Shinken

A Shinken avagy a valódi (japán) kard és a Habiki az életlen gyakorló kard az edzések fontos eszköze. Fémkarddal hajtjuk végre a vágásgyakorlatokat (Tameshigiri), az Iai katákat és egyes páros formagyakorlatokat is.


A japán kardot az élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak, páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Jó minőségű kardokat csak a legjobb mesterek készítenek, a régi hagyományoknak megfelelő eljárással. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt, egészen a mai napig.

A kardkészítő, (tosho) egy-egy kiváló munkája előtt és alatt is böjtölt, nem hált a feleségével, sőt, nő be sem tehette a lábát a műhelyébe. Amíg nem készült el a kard, addig csak az udvaron lévő tiszta vízben tisztálkodott a kovács, télen is. A penge és a markolat egy anyagból készült, sokszori hajtogatással és folyamatos kalapálással.
Kiindulási anyagként rozsdás vastömböt használtak, ami gyakran olyan öreg volt, hogy még az előző mester ásta el a földbe, hogy ott rozsdásodjon. Kovácsolás közben a kiindulási anyagmennyiség alig 1/3-ára csökkent a vas tömege, mire acél és kard lett belőle, a többit (főként szennyeződést) kikalapálta belőle a kovács. A japán kard alapvetően két rétegű. A kemény külső réteg (kawagane) felel a keménységért és a vágó élért, míg a belső réteg (shingane) a tartásért és a rugalmasságért. Amikor már készen volt az egész penge, akkor alakították ki a penge edzésvonalát (hamon), amelynek számos neve van az edzésvonal alakjától függően. Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, így ugyanis különböző anyagszerkezetek jöttek létre, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is különböznek a többitől. Ha kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje és újból felhasználja. A csata után maradt törött kardok egy részét elásták valahová, hogy soha többé ne bukkanjon rá senki.

A kard különböző részeit (penge, tok, markolat, markolatvédő) különböző mesterek készítették. A szamuráj rangját legszembetűnőbben a hüvely (saya) és a markolatvédő (tsuba) jelezte. A tsuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők, mind a fegyverkészítők (kachusi) gyártottak a XVII. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. A tsuba egyre inkább ékszerre kezdett hasonlítani, amit különleges ötvözetekből készítettek és vontak be. Kedvelt mintázat volt a természet, a szimbolikus ábrák, a vallás, a legendák és a mesebeli lények.

A kard élezése és polírozása mind a mai napig művészetnek és megbecsült szakmának számít, ami nagy szakértelmet és ügyességet kíván. A markolatot (tsuka) később keményfával egészítették ki, majd vászonnal, a módosabbak cápa- vagy rájabőrrel vonták be a jobb, biztosabb fogás érdekében. A tokot (saya) és a markolatvédőt (tsuba) általában külön arra szakosodott mester készítette. A penge hossza általában 2 saku (shaku) volt. (1 saku kb. 31 cm) A katanát ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt a wakizashi (vagy kodachi), a rövid kard.

(forrás: Bujinkan Fudoshin Dojo)