Aranyhegyi szamuráj

Húsz éve egy bőrönddel érkezett hazánkba Szuzuki Kimijosi, a japán kardvívás egyik legelismertebb tanára, karatéban fekete öves, hatdanos mester. A magyar asszony szerelméért nálunk letelepedett tokiói fotóriporter megkedvelte a krumplilevest, és elképed, ha eléje tesznek egy karéj zsíros kenyeret. A szamuráj-kardvívást ma már Japánban sem tanítják, csak az ő pécsi iskolájában.

Szuzuki mester előhozza a szamuráj nagyapja gyűjteményéből származó, legalább kétszáz éves rövid kardot (vakizasit), majd a magyar kovács által készített hosszú kardot (katanát). Áhítattal figyelem a félelmetes ereklyéket. Egy szamuráj, a kardvívás mestere csak akkor húzza ki hüvelyéből a pengét, ha harcra kerül sor. Ám Szuzuki Kimijosi most kivételt tesz, és határozott mozdulattal kivonja hüvelyéből (a kosiraeból), majd a mahagóniszínű asztal üveglapján elém tolja a hornyos vércsatornás pengéket. Bámulom a veretes acélt. Ujjheggyel még aranykakas betétes markolatukat is megfogom, ám valami azt súgja, a pengékhez hozzá ne érjek. Felháborító sértést követnék el, olyat, amilyenért egykor, a szamurájok idején tizedmásodperc alatt vált volna el fejem a testemtől. Ebben a magasztos pillanatban odarohan a karatét megreformáló Ójama Ma-szutacu egykori segítőjéhez, a világ egyik legjobb kardforgatójához Lizu, feleségének első házasságából származó három és fél éves unokája, s azt kérdezi: "Tata, ezzel hadakoztál?"

Pécs-Aranyhegyen vagyunk, egy olyan emelkedőjű utcácska sarki házában, ahová télvíz idején csak összkerékhajtásos autóval lehet felkaptatni. A tágas nappaliból látni az alant elterülő várost. Ez a ház a japán harcművész otthona majdnem húsz éve. Este jönnek a bemutatóra készülő tanítványok a dzsikisinkageriu kendzsucu és a godzsuriu karate stílusok mesteréhez, és az elmélyülést követően összecsapnak a fakardok, bambuszbotok, acélpengék.

Szuzuki Kimijosi 1934. január l-jén született Tokióban, polgári család második gyermekeként. Édesapja, Szuzuki Lakuan Szeiszaku fotóművész, aki 1915-ben egy kereskedelmi hajón szakácskodott, majd New Yorkban telepedett le, jól menő fotóstúdiót üzemeltetett. 1932-ben hazatért Tokióba, ahol jóval szerényebb körülmények között fényképészkedett.

A mester meg is mutatja az apja munkásságáról szóló japán könyvet, amelyben kitűnő portrékat, városképeket és aktokat látni. Ahogy visszatért Japánba, el kellett felejtenie a modern fényképezést és az aktfotózást. A második világháború előtti időszak erkölcseiről csak annyit mond vendéglátóm: az iskolában azt tanították nekik, hogy Isten fia a japán császár, akire földi halandó rá sem nézhet. Ám amikor Hirohito császár vonata a műteremlakás közelében haladt el, ő és bátyja meglesték a szerelvényt. Fel is jelentette a szomszéd a két szentségtörő gyermeket, ezért nagy erőkkel kivonult hozzájuk a rendőrség, és a történtekért a szüleiknek nagy nyilvánosság előtt elnézést kellett kérniük, "bevallván, hogy rosszul nevelték gyermekeiket". Persze az atombombák ledobását követően - amiről a Tokióban élők napokig semmit sem tudtak, mert a sajtó elhallgatta a történteket -, az amerikai típusú demokrácia kezdetével ugyanaz a tanár, aki azelőtt azt tanította, hogy Isten fia a császár, elnézést kért a gyermekektől korábbi tudatlanságáért, és már azt fújta, hogy a japán demokráciában mindenki egyenlő. A második világháború után özönlött az amerikai kultúra Japánba. Először a Coca-Cola érkezett meg, aztán a rágógumi, a baseball.

Szuzuki mester 1957-ben egyetemi végzettséget szerzett fotóművészeti szakon. Három éven át fotóriporteri munkát végzett japán politikai és gazdasági napilapoknál, majd a családi hagyományokat követve bátyjával közösen a stúdiót üzemeltette egészen nyugdíjazásáig.
- Bár nagyon szerettem a hírfotózást, nem volt más választásom, így a családi vállalkozást erősítve esküvőket és iskolai osztályokat fényképeztem. Reggeltől estig volt munkánk. Mivel apám bőre érzékeny volt, és asztmás rohamok is gyötörték, előfordult, hogy reggel hattól laborban dolgoztam, majd fényképeztem, s éjfélig megint képeket hívtam elő. Japánban a kisgyermekeket három-, öt- és hétéves korukban is lefényképezik népviseletben. Műtermünknek óriási kimonógyűjteménye volt, özönlöttek hozzánk a gyermekes szülők.

Anyai nagyapja, Makita Sigekacu az utolsó szamurájok egyike, neves harcművész volt. Végül a XIX. század végén győzött a császár által erőltetett modernizáció, a Meidzsi-restauráció, és a Tokugava-sógunátus oldalán harcolóknak, így a nagyapjának is bujdosnia kellett.

Szuzuki Kimijosi apja művészember lévén nem tanult küzdősportokat, ám fiát már hatéves korában beíratta a környékükön lévő sintó szentély kertjében kialakított tradicionális kendóiskolába. Emellett dzsúdót is tanult. Az első danra 1955-ben vizsgázott le. 1960-tól a godzsuriu mellett elkezdte az aikidót tanulni. Számos karateirányzat mestere, s a kardforgatáson alapuló dzsikisinkageriu kendzsucu irányzat XVII. nagymestere.

Ötéves korától forgatja a japán kardot, pont ilyeneket, mint amilyeneket elém tolt az asztalon. Szuzuki Kimijosi egyik szobrászművész barátja a nyolcvanas években öt magyar művészt hívott meg Japánba, és egyik napon ő kalauzolta a küldöttséget a vendéglátó helyett. Amikor néhány év múlva, japán felesége halála után, 1986-ban Németországban járt, mivel a térkép szerint nem volt messze Magyarország, hazánkba látogatott, hogy eleget tegyen a magyarok viszontmeghívásának. A barátságos fogadtatás, egy nő szerelme és a magyar ízek gyökeresen megváltoztatták az életét.
- Levelet írtam, hogy jövök, és nagyon meglepődtem azon, milyen sokan vártak a repülőtéren. Kézről kézre adtak. Két év múlva egy japán küldöttség tagjaként ismét Magyarországra jöttem, és egy villányi aratótánc-bemutatón ismerkedtem meg Katival. Fokozatosan derült ki, hogy jártas vagyok a karatestílusokban, így már bemutatókat is kellett tartanom.
- Többször járt nálunk, aztán egyszer azt mondta, hogy két év múlva itt marad. Két év múlva, micsoda távlat!, mondtam magamban csodálkozva - eleveníti fel megismerkedésüket a feleség, Szuzuki Kati. - Egy bőrönddel érkezett. Még a repülőtéren megkérdeztem tőle, meddig marad. Azt mondta, már nem megy vissza Láthatta az elképedt arcomat, és hozzátette: "De hiszen két éve mondtam!" Nagyon jól alakult a dolog, a pécsi társasházban, ahol laktam, megvette a felettem lévő lakást. Én nem akartam gyorsan igent mondani, hiszen korábban húsz évig házasságban éltem. Mégis egy másik kultúráról van szó. De két év alatt kiderült, nem idegesítjük egymást, jól megvagyunk, megértésben, szeretetben. Összeházasodtunk.

A magyar hatóságok 1990-ben rendkívül bizalmatlanok voltak a letelepedni kívánó japánnal szemben. Három éven át háromhavonta ki kellett lépniük az ország területéről, Horvátországba mentek, Donji Miholjacba, s beültek egy cukrászdába kávét inni. Szuzuki mestert nem találták letelepedésre alkalmasnak, az idegenrendészeti hivatal ügyintézője azt írta, "alkalmatlan a magyar kultúrába való beilleszkedésre".
- Látszott az ügyintézőn, hogy egy kis erőszakos pali, aki nagyon élvezi a helyzetét. Hiába mondtam neki, hogy Kimijosi nem gazdasági menekült, családot szeretne alapítani. Szerencsénkre Bori lányom osztálytársának az apja belügyi államtitkár volt, így hozzá fordultunk a gonddal. Két hét múlva értesítést kapott, hogy letelepedhet - foglalja össze a nehézségeket az asszony.

A mester egy ideig csendesen élte nyugdíjas éveit Pécsett. Nem tudott magyarul, egy tanárnőhöz járt. Csakhogy egész nap egyedül volt, hiszen Kati, a felesége még könyvtárosként dolgozott. Viszont lakott a házban három kisfiú, miért ne lenne olyan szerencséjük, hogy egy hatdanos mester tanítgatja őket az alapokra? Edzőtermet rendeztek be a mester 66 négyzetméteres lakásában, így a három nebuló ott ismerkedett meg a karate alapjaival. Később az egyetemisták is felfedezték. 1993-ban már a Pécsi Tudományegyetem tornatermében tartott karateedzéseket. Ma Budapesten és Gödöllőn, Németországban és Szlovákiában is van Szuzuki Kimijosi nevét viselő iskola.
- Eltökéltek magyar tanítványai?
- Sokan jönnek, de többen hamar abba is hagyják. Van erre egy mondás Japánban: aki rögtön forr, az azonnal hideg is lesz. De azért nagyon kreatívak: mindig kérdezgetnek, lehet-e azt a gyakorlatot másképpen is csinálni, lehet-e változtatni. A japán tanítványok sohasem kérdeznek, csak csinálják, amit tanítok. Ugyanakkor vannak nagyon ígéretes klubtagok, akik igazán jól elsajátítják a harcművészetekhez szükséges gondolkodást is. Néhány tanítványom már több dannal rendelkezik, ők inkább a kendzsucu, a kardvívás technikáit szeretnék elsajátítani.

- Könnyű megjegyezni a nevét az esztergomi Suzuki autógyár miatt.
- Előfordult, hogy csengett a telefonunk, s közölték, hogy az autót akarják megvenni. Mondtam, hogy mi nem autógyár vagyunk. A Szuzuki gyakori név. Olyannyira, mint a magyaroknál a Kovács. A Suzuki, a Honda és a Toyota a tulajdonos családok nevéről kapta elnevezését
- Hallom, ha telefonon bemutatkozom, az idegenek meghökkennek a nevemen - veszi át a szót Szuzuki Kati. - Előfordult, hogy valaki azt hitte, hogy a gazdag gyáros felesége vagyok. Álljon meg, én nem az a Szuzukiné vagyok, ábrándítottam ki a telefonálót.

Szuzuki Kimijosi évente egyszer utazik Japánba, tavasszal vagy ősszel. Nyáron nem, mert az óceánok miatti meleg levegő nagyon párássá teszi Japán éghajlatát. A lánya még sohasem járt minálunk, egy kórházban rehabilitációs ápolónő. Az unokája most 19 éves fizika szakos hallgató. Három éve már járt itt, s szintén nagyon tetszett neki Magyarország. Egyébként invitálásukra több japán ismerősük Orfű környékén vett nyaralót, minden év felét nálunk töltik. A harcművész főz, de baja van az alapanyaggal, itt nem kapni friss tengeri halat. Horvátországba járnak át halászati szezonban péntekenként az eszéki piacra.

- A magyar étel jó, de zsíros és sós. Kezdetben több furcsasággal találkoztam. Az első, hogy itt még manapság is vágnak disznót, Japánban viszont ezt már régóta tiltják. Disznót, marhát ugyan szabad tartani, ám levágni csak vágóhídon lehet. A legfurcsább, amivel ebben az országban találkoztam, az a zsíros kenyér. Japánban használják a zsírt, de csak sütéshez és főzéshez. Megenni nem szokták. A magyar ételek közül viszont nagyon szeretem a harcsapaprikást és a krumplilevest, valamint a fokhagymás lángost - mondja a férfi.

Időnként pakkot kap: a tokiói negyedről szóló helytörténeti anyagokat, csomagban főzési alapanyagokat.

Szuzuki Kimijosi azt a dzsikisinkageriu kendzsucut oktatja, amelynek érdekessége, hogy ez az ősi szamurájkardvívó stílus már majdnem teljesen eltűnt Japánban, Európában egyedül a pécsi iskolában gyakorolják.

És a tradíciók kimennek a divatból!

- Most már ott tartunk, hogy fiataljaink szinte teljesen elveszítették a gyökereiket. Furcsa hajat és furcsa ruhákat hordanak, nem igazán lehet hova tenni őket. A fiataloknak csak elenyésző része ragaszkodik a hagyományos japán életmódhoz, életstílushoz, gondolkodáshoz - tudom meg.

Náluk lakik egy japán orvostanhallgató fiú, a vele folytatott beszélgetésekből kiderült, keveset tanulnak a háborúról s még kevesebbet a szamuráj korszakról.

Szeretném valami vidámabb gondolattal zárni.

- Ha jól tudom, együtt edzett a bikát puszta kézzel letaglózó Ójama Maszutacuval is.
- Igen, jól ismertem őt, társaimmal segítettünk neki első klubja megnyitásában. Akkoriban még Ójama-karate és nem kiokusinkaj karate néven futott az általa oktatott stílus. Ójama erős alkatú, karizmatikus ember volt. Karate Baka címmel manga képregénysorozat is jelent meg róla egy hetilapban, és később nagyon ismert lett amerikai profi küzdelmeiről is, amelyeket sorra megnyert. Sokszor megküzdöttem vele. ő isten lett... én meg itt lakom a pécsi Aranyhegyen - mondja nagyot nevetve.

Egzotikus gyümölccsel ajándékoz meg. Japán szokás szerint addig nem zárja be házának ajtaját, míg autómmal el nem tűnök a hegyoldalról. Fülembe cseng búcsúmondata: "A karate végső céljának elérése nem a győzelmen vagy a vereségen, hanem a résztvevők jellemének tökéletesítésén múlik."

Forrás: Magyar Nemzet Magazin, 2012. december 15., Varga Attila
Fotó: Éberling András

---