sensei

Riport, 2008.

Suzuki Kimiyoshi a japán kardforgatás mestere. Tudását Pécsett osztja meg a harcművészet iránt érdeklődő fiatalokkal. Szamurájokról, kardvívásról és a mester szerepéről kérdeztük.

<p></p>

fotó: Varga Attila

108: Mesélne a kardforgatás eredetéről és arról, hogy mi is a kendzsucu?
Suzuki Kimiyoshi: A kezdetek nagyjából a 16. századra tehetőek, ekkor meglehetősen kaotikus, polgárháborús idők jártak Japánban. A kendzsucu a japán kardvívás egy régi formája, nem sport. A küzdelemhez használunk bambusznád fegyvert, fakardot, vagy igazi kardot, utóbbit persze csak óvatosan, kontrollálva. Ma ez már nem gyilkos technika, inkább léleképítés a célja.

108: Hogyan lehet összeegyeztetni a kardforgatást a békés életszemlélettel? Ez a nyugati kultúrában kicsit ellentmondásosnak tűnik.
Suzuki Kimiyoshi: Amikor az ember gyakorolni kezd, minden mást el kell felejtenie. Nem szabad a családon, politikán, gazdaságon gondolkoznia. Csak kendzsucu, kendzsucu vagy karate, karate, másra nem szabad gondolni. Ezért edzések előtt és után mindig tartunk egy rövid, egy-két perces meditációt. Ez a meditáció a kapu a másik világra. Az elején be­lépünk rajta, az edzés után pedig kilépünk, vissza a társadalomba. Sokat kell gyakorolni.

108: Van-e egységes iskola a japán kardvívásban, vagy ahány mester annyi irányzat?
Suzuki Kimiyoshi: Három alapiskolára épült, de később már ötszáznál is több iskola működött. Az 1860-as évek újabb polgárháborús és modernizációs időszaka fegyverviselési tilalmat hozott, a szamurájoknak meg kellett válniuk kardjuktól. A II. világháború után a győztes hatalmak minden küzdősportot betiltottak, így egyre kevesebben gyakorolták, de még ma is megkülönböztethetünk 20-30 irányzatot.

108: Milyen filozófia áll a kardforgatás mögött?
Suzuki Kimiyoshi: Nehéz erre válaszolni. Eredetileg arról volt szó, hogy valakinek sikerül-e legyőzni az ellenfelét, vagy ő válik-e áldozattá, nem volt igazán filozófia mögötte. Vagy meg tudták védeni magukat az emberek, vagy nem – fekete vagy fehér. A későbbi Edo-korban például nagyon békés világ volt, nem kellett harcolni, csak gyakorolni. A szamurájoknak nehéz volt munkát találni, és a fizetésük is kevés volt. Az Edo-kor után egyre többen életmódot kellett hogy váltsanak, sokan lettek kereskedők.

108: A polgárháborúk idején a szamurájok valóban nem használtak tűzfegyvereket, vagy ez csak legenda?
Suzuki Kimiyoshi: A sógun oldalán tényleg nem voltak népszerűek a tűzfegyverek, bár már évszázadokkal korábban megjelentek Japánban is. Kisebb számban azért használták őket a szamurájok is.

fotó: Varga Attila

108: A kardforgatás elsősorban a szamurájok mestersége. Mitől számít valaki szamurájnak, bushinak? Elég volt bizonyos szabályokat betartani, vagy csak az adott társadalmi rendben születetteknek volt rá lehetősége?
Suzuki Kimiyoshi: Ha az apa szamuráj volt, a fiú is az lett, a paraszti sorból származóknak azonban tilos volt. Azonban ha valaki a háborúk során jól harcolt, lehetőséget kapott arra, hogy szamuráj lehessen, de elsősorban azért az “örökség” számított. Ők voltak a katonarend, védték az urukat, harcoltak a háborúkban.

108: Egy korábbi tanítványa említette, hogy az Ön nagyapja még “igazi” bushi volt.
Suzuki Kimiyoshi: Igen, még az utolsó szamuráj időkből. Nagyapám, amikor 19-20 éves volt, a sógun oldalán harcolt a császár ellen, sikertelenül. Majdnem minden bushi meghalt, a többinek menekülnie kellett, ő is Japán északi részén talált menedéket. A háború után rendőr lett. A császár szolgálatára is szívesen felvették a szamurájokat, mert jó harcosok voltak. Utána még volt egy kisebb polgárháború, a déli részen, akkor már ő is a császár oldalán harcolt. Később egy börtön vezetőjének helyettese volt, és mellette a kendzsucut tanította, idősebb korában pedig már csak a tanításnak élt.

108: Szembetűnő, hogy milyen nagy tisztelet övezi önöknél a mestert. Miről ismerhető fel egy igazi mester?
Suzuki Kimiyoshi: Igen, tényleg nagyon fontos a szerepe. A mester legfontosabb tulajdonsága, hogy nyugodt, japánul vá. Soha nem volt szabad, hogy belemenjen utcai verekedésekbe, villongásokba. A mesternek olyannak kellett lennie, mint a sasnak: a sas igazán erős, ezért nem mutatja ki a karmait, ha nem szükséges. Ha azonban támadás éri őt, meg tudja védeni magát.

108: A mesterét, a “Macskát” szintén számos legenda övezi, milyen volt a kapcsolatuk?
Suzuki Kimiyoshi: Jamagucsi Gógent nem ismertem fiatalon, meséltek róla ezt-azt, hogy kémkedett Mandzsúriában stb. Amikor én megismertem, már negyven fölött járt, nagyon békés, kedves ember volt, sosem ivott szakét sem, ami pedig elég általános volt még a mesterek között is. Csak az édességet szerette. Egészen idős korában is nagyon erős maradt, amit elsősorban sinto-meditációjának köszönhetett.

<p></p>

fotó: Varga Attila

108: Említette, hogy a mestere a sinto tanokat követte. A vallás, filozófia mennyire volt szerves része a szamurájok életének?
Suzuki Kimiyoshi: Japánban ez érdekesen működik, egyszerre gyakorolhat valaki több vallást is, lehet például sinto és buddhista valaki egy időben, vagy katolikus és buddhista. Japánban úgy gondolják, nem csak egy isten van. Én inkább a buddhizmust követem. A II. világháború kapcsán a sinto szorosan összefonódott a militarizmussal a japán köztudatban, ezért sokat veszített népszerűségéből.

108: Egy japán kardforgató mester miért épp Magyarországot választotta? Érez-e hasonlóságot a két nép lelkülete között?
Suzuki Kimiyoshi: Sokan jönnek, sokan elkezdik, de általában hamar abba is hagyják. Van erre egy mondás Japánban: aki rögtön forr, az azonnal hideg is lesz. De azért nagyon barátságosak az emberek. Nagyon kreatívak is: mindig kérdezgetnek, pl. lehet-e azt a gyakorlatot másképpen is csinálni, lehet-e változtatni. A japán tanítványok sohasem kérdeznek, csak csinálják, amit tanítok. Hallottam már arról, hogy néhányan rokonítják a magyarokat a japánokkal. Van is szerintem valami hasonlóság, például a népdalokban a pentatóniában, de azért nagyok az eltérések is. A régi magyar arcok egészen ázsiai típusúak voltak, a mostaniak már kevésbé.

(Megjelent a 108magazin.hu oldalon, "Kard" címmel)