Suzuki Kimiyoshi a japán kardforgatás mestere. Tudását Pécsett osztja meg a harcművészet iránt érdeklődő fiatalokkal. Szamurájokról, kardvívásról és a mester szerepéről kérdeztük.
fotó: Varga Attila
108: Mesélne a
kardforgatás eredetéről és arról, hogy mi is a kendzsucu?
Suzuki Kimiyoshi: A kezdetek nagyjából a 16.
századra tehetőek, ekkor meglehetősen kaotikus, polgárháborús
idők jártak Japánban. A kendzsucu a japán kardvívás egy régi
formája, nem sport. A küzdelemhez használunk bambusznád
fegyvert, fakardot, vagy igazi kardot, utóbbit persze csak
óvatosan, kontrollálva. Ma ez már nem gyilkos technika, inkább
léleképítés a célja.
108: Hogyan lehet
összeegyeztetni a kardforgatást a békés életszemlélettel? Ez a
nyugati kultúrában kicsit ellentmondásosnak tűnik.
Suzuki Kimiyoshi: Amikor az ember gyakorolni
kezd, minden mást el kell felejtenie. Nem szabad a családon,
politikán, gazdaságon gondolkoznia. Csak kendzsucu, kendzsucu
vagy karate, karate, másra nem szabad gondolni. Ezért edzések
előtt és után mindig tartunk egy rövid, egy-két perces
meditációt. Ez a meditáció a kapu a másik világra. Az elején
belépünk rajta, az edzés után pedig kilépünk, vissza a
társadalomba. Sokat kell gyakorolni.
108: Van-e egységes
iskola a japán kardvívásban, vagy ahány mester annyi irányzat?
Suzuki Kimiyoshi: Három alapiskolára épült, de
később már ötszáznál is több iskola működött. Az 1860-as évek
újabb polgárháborús és modernizációs időszaka fegyverviselési
tilalmat hozott, a szamurájoknak meg kellett válniuk kardjuktól.
A II. világháború után a győztes hatalmak minden küzdősportot
betiltottak, így egyre kevesebben gyakorolták, de még ma is
megkülönböztethetünk 20-30 irányzatot.
108: Milyen filozófia áll
a kardforgatás mögött?
Suzuki Kimiyoshi: Nehéz erre válaszolni.
Eredetileg arról volt szó, hogy valakinek sikerül-e legyőzni az
ellenfelét, vagy ő válik-e áldozattá, nem volt igazán filozófia
mögötte. Vagy meg tudták védeni magukat az emberek, vagy nem –
fekete vagy fehér. A későbbi Edo-korban például nagyon békés
világ volt, nem kellett harcolni, csak gyakorolni. A
szamurájoknak nehéz volt munkát találni, és a fizetésük is kevés
volt. Az Edo-kor után egyre többen életmódot kellett hogy
váltsanak, sokan lettek kereskedők.
108: A polgárháborúk
idején a szamurájok valóban nem használtak tűzfegyvereket, vagy
ez csak legenda?
Suzuki Kimiyoshi: A sógun oldalán tényleg nem
voltak népszerűek a tűzfegyverek, bár már évszázadokkal korábban
megjelentek Japánban is. Kisebb számban azért használták őket a
szamurájok is.
fotó: Varga Attila
108: A kardforgatás
elsősorban a szamurájok mestersége. Mitől számít valaki
szamurájnak, bushinak? Elég volt bizonyos szabályokat betartani,
vagy csak az adott társadalmi rendben születetteknek volt rá
lehetősége?
Suzuki Kimiyoshi: Ha az apa szamuráj volt, a
fiú is az lett, a paraszti sorból származóknak azonban tilos
volt. Azonban ha valaki a háborúk során jól harcolt, lehetőséget
kapott arra, hogy szamuráj lehessen, de elsősorban azért az
“örökség” számított. Ők voltak a katonarend, védték az urukat,
harcoltak a háborúkban.
108: Egy korábbi
tanítványa említette, hogy az Ön nagyapja még “igazi” bushi
volt.
Suzuki Kimiyoshi: Igen, még az utolsó szamuráj
időkből. Nagyapám, amikor 19-20 éves volt, a sógun oldalán
harcolt a császár ellen, sikertelenül. Majdnem minden bushi
meghalt, a többinek menekülnie kellett, ő is Japán északi részén
talált menedéket. A háború után rendőr lett. A császár
szolgálatára is szívesen felvették a szamurájokat, mert jó
harcosok voltak. Utána még volt egy kisebb polgárháború, a déli
részen, akkor már ő is a császár oldalán harcolt. Később egy
börtön vezetőjének helyettese volt, és mellette a kendzsucut
tanította, idősebb korában pedig már csak a tanításnak élt.
108: Szembetűnő, hogy
milyen nagy tisztelet övezi önöknél a mestert. Miről ismerhető
fel egy igazi mester?
Suzuki Kimiyoshi: Igen, tényleg nagyon fontos a
szerepe. A mester legfontosabb tulajdonsága, hogy nyugodt,
japánul vá. Soha nem volt szabad, hogy belemenjen utcai
verekedésekbe, villongásokba. A mesternek olyannak kellett
lennie, mint a sasnak: a sas igazán erős, ezért nem mutatja ki a
karmait, ha nem szükséges. Ha azonban támadás éri őt, meg tudja
védeni magát.
108: A mesterét, a
“Macskát” szintén számos legenda övezi, milyen volt a
kapcsolatuk?
Suzuki Kimiyoshi: Jamagucsi Gógent nem ismertem
fiatalon, meséltek róla ezt-azt, hogy kémkedett Mandzsúriában
stb. Amikor én megismertem, már negyven fölött járt, nagyon
békés, kedves ember volt, sosem ivott szakét sem, ami pedig elég
általános volt még a mesterek között is. Csak az édességet
szerette. Egészen idős korában is nagyon erős maradt, amit
elsősorban sinto-meditációjának köszönhetett.
fotó: Varga Attila
108: Említette, hogy a
mestere a sinto tanokat követte. A vallás, filozófia mennyire
volt szerves része a szamurájok életének?
Suzuki Kimiyoshi: Japánban ez érdekesen
működik, egyszerre gyakorolhat valaki több vallást is, lehet
például sinto és buddhista valaki egy időben, vagy katolikus és
buddhista. Japánban úgy gondolják, nem csak egy isten van. Én
inkább a buddhizmust követem. A II. világháború kapcsán a sinto
szorosan összefonódott a militarizmussal a japán köztudatban,
ezért sokat veszített népszerűségéből.
108: Egy japán
kardforgató mester miért épp Magyarországot választotta? Érez-e
hasonlóságot a két nép lelkülete között?
Suzuki Kimiyoshi: Sokan jönnek, sokan elkezdik,
de általában hamar abba is hagyják. Van erre egy mondás
Japánban: aki rögtön forr, az azonnal hideg is lesz. De azért
nagyon barátságosak az emberek. Nagyon kreatívak is: mindig
kérdezgetnek, pl. lehet-e azt a gyakorlatot másképpen is
csinálni, lehet-e változtatni. A japán tanítványok sohasem
kérdeznek, csak csinálják, amit tanítok. Hallottam már arról,
hogy néhányan rokonítják a magyarokat a japánokkal. Van is
szerintem valami hasonlóság, például a népdalokban a
pentatóniában, de azért nagyok az eltérések is. A régi magyar
arcok egészen ázsiai típusúak voltak, a mostaniak már kevésbé.
(Megjelent a 108magazin.hu oldalon, "Kard" címmel)