Suzuki Kimiyoshi sensei visszaemlékezései

Ez a cikk 2003-ban jelent meg, érdekességként közöljük. A cikk egyes információi nem mindig pontosak. Naprakész, pontos információkat a weblapunk más oldalain talál.

1934 január elsején Tokióban születtem egy polgári család második gyermekeként. A családunkban a harcművészetek anyai nagyapám, Makita Shigekatsu révén váltak ismertté, aki Aizuban élt és szamuráj családból származott. A Tokugawa család utolsó vereségét követően menekülnie kellett és ekkor költözött Hokkaidora.
A tradicionális Jikishin Kage-ryu Kenjutsut a XVIII. században Sakikibara Kenkichi (1829-1894) szamuráj tette híressé Japánban. Az ő legjobb tanítványa és az iskola örököse Matsudaira Yasutoshi* (1835-????) volt. Az ő dojojában tanult nagyapám is, aki Yasutoshi* halálát követően lett volna az iskola XVI. nagymestere. A történelem azonban másképp alakította az életet. Az 1867-ben életbe lépő, szamurájokat sújtó törvények következményei mindezt nem tették lehetővé. Ezekben az években a hozzá hasonló harcosoknak nagyon nehéz volt munkát találni. Mivel nagyapám híres harcművész volt felajánlották neki, hogy lépjen be a rendőrséghez, amit ő elfogadott. Az 1900-as évek elején Atsuta községben megnyitotta "Jikishin Kan" névre keresztelt dojoját, és folytatta a kenjutsu, a kyudo, valamint a kendo tanítását. 1914-ben bekövetkezett halála után tanítványai egy emlékművet emeltek tiszteletére, amely a mai napig is a falu főterén áll. Az életéről megjelent egy könyv is Japánban, amelyből valós képet kapunk az utolsó szamurájok életéről.
Édesapám fotóművész volt. Húsz éves korában New Yorkba ment, majd édesanyja hívására tért vissza Japánba 1930-ban. Ő nem foglalkozott harcművészetekkel, azonban volt egy értékes gyűjteménye, amely ötven darab régi időkből származó katanát és wakizashit tartalmazott. Sajnos 1945 után az amerikai bevonulást követően és a többszöri költözések miatt szinte mindegyik elveszett. Én csupán egyetlen wakizashit őrzök ezen emlékekből.
Hat éves voltam, amikor szüleim a környékünkön lévő shinto templom kertjében kialakított kendo iskolába beírattak, ahol Yokokawa sensei tanított bennünket. A barátaimmal együtt a kendo mellett Suzuki mesterhez is jártunk, aki judót oktatott nekünk. A II. Világháború után az amerikai megszállók betiltották Japánban a budo minden ágát, ezért csak egymás között, titokban tudtunk gyakorolni.  A budo iskolákat csak 1953-tól nyithatták ki a mesterek. Én ekkor kerestem fel a híres Goju-ryu nagymester, Yamaguchi Gogen (1909-1989) központi dojoját és jelentkeztem tanítványnak. Még ebben az évben felvettek a Tokiói Művészeti Egyetem  fotóművész szakára is.
Yamaguchi mester egy kedves, szerény ember volt, nem ivott, nem dohányzott, és nagyon vallásos életet élt. Minden nap délután voltak a kétórás edzések a központi dojo háromemeletes épületében, ahol, ha jól emlékszem három-négyszázan is edzettünk különböző csoportokban. Az edzések alatt Gogen a terem sarkában ült, és onnan figyelte a mozdulatainkat és időnként kijavította a hibákat. Akkor még más rendszerű vizsgák voltak. Általában a legjobb tanítványok ajánlották Gogen figyelmébe azokat, akik megérettek arra, hogy a mester előtt számot adjanak tudásukból. Engem 1954-ben javasolt vizsgára az egyik 3. danos tanítványa és ekkor kaptam meg az 1. kyu fokozatot. Délelőtt az egyetemen tanultam, délután az edzéseken gyakoroltam, a hétvégeken pedig a fotó stúdióban dolgoztam.
1955-ben vizsgázhattam az 1. danra. Mivel Yamaguchi mester elsősorban a küzdelmet tartotta fontosnak, így ezeket természetesen teljes erővel, de kontrollal kellett bemutatni. Akkor még nem volt sportkarate, de Gogennél sokat kellett kumitézni, így gyakran csaptunk össze más csoportokkal is. Ilyenkor azonban a támadások során valahogy a kontroll elmaradt... A mi csoportunkba egyszer jelentkezett egy magas, nagyon erős fiatalember, akivel sokszor küzdöttem. Később Ő alapította meg a Kyokushinkai Karate stílust. Igen, Masutatsu Oyamáról (1923 - 1994) beszéltem. Amikor Mas megnyitotta az első dojót Tokióban, engem és néhány magasabb fokozatú társamat kért fel, hogy segítsünk neki az első lépések megtételekor. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk.
1957-ben befejeztem az egyetemet és azt követően három évig az egyik tokiói lapnál újságíró és fotóriporter voltam. Természetesen a karate továbbra is mindennapos része volt az életemnek. 1959-től már tanítottam Yamaguchi Gogen megbízásából a Honbuban, és ekkor kerültem jó barátságba fiával Goshival (1942-), aki apja halála után az iskola nagymestere lett.
1960-ban átvettem édesapám fotóüzletét és stúdióját, ahol egészen nyugdíjazásomig dolgoztam. 1960-tól a Goju-ryu mellett elkezdtem aikidót tanulni, Tada Hiroshi (1929-) senseitől. Ha most visszagondolok azokra az időkre, akkor látom, hogy szinte egész délután az edzőtermekben dolgoztam, a napok, hetek, évek szinte egybefonódtak. Nagyon nehéz utat jártam be, amíg a 6. dan fokozatot átnyújtotta Yamaguchi Gogen.
Ezekben az években Japánban a Kenjutsut nagyon kevesen gyakorolták. A fiatalok inkább a sportszerűbb kendót választották. Ha jól emlékszem, talán a Katori Shinto ryu Kenjutsu volt a legnépszerűbb. Az idős tanítók azonban lassan kihaltak. Alig van ma már Japánban olyan mester, aki a régi tradicionális stílusokat oktatja, így ezek az ősi gendai budók is feledésbe merülnek.
1986-ban találkoztam először magyar művészekkel, akik Japánba látogattak. Az ő meghívásukra jöttem előbb Budapestre, majd később Pécsre. Itt ismerkedtem meg mai feleségemmel, Katival, és 1992-ben végleg letelepedtem Pécsett.
Yamaguchi Goshi shihan 1991-ben megkért, hogy találkozzam Rebicek Gerddel, aki Magyarországon tanította a Goju-ryu Karatét. Pécsett 1992-ben volt egy japán kulturális rendezvény, amelyre elhívtam három japán barátomat, és velük közösen tartottunk egy bemutatót. Így ment híre annak, hogy foglalkozom harcművészetekkel is. Előbb néhány szomszédbeli diák jött át hozzám és a szobámban kezdtem el tanítani őket, majd később, 1993-ban a Pécsi Tudományegyetemen indítottam be "Shinbukan" Goju-ryu dojómat, ahol a mai napig is tanítok.
A Jikishin Kage-ryu Kenjutsu - ahogy már említettem - nagyon ritka és talán már kissé elfeledett iskola Japánban. Egyik hazautazásom után kerestem a régi dojót és a mestert Tokióban, azonban már nem sikerült megtalálnom. Amikor az egyik pécsi ismerősöm megkeresett, hogy lenne néhány elszánt fiatal, aki szeretne japán "kardvívást" tanulni és segítsek nekik, magam sem hittem volna, hogy ilyen népszerűvé válik ez az irányzat. A nagyapám, ha most látná, hogy itt Pécsett miként élesztjük újjá ezt a régi harcművészeti ágat, biztosan boldog lenne.
A Jikishin Kage-ryuban nagyon fontos a bokken használata, amellyel a test minden részére vágunk, a fejre, törzsre, karra és a lábakra. Nem használunk védőfelszerelést, ezért a megfelelő kontroll beidegzése meghatározó. A bokken mellett van még egy speciális fegyverünk is, a kard hosszának megfelelő nehéz fából készült husáng. Ezt nem csupán erőfejlesztésre, hanem néhány tradicionális kata bemutatásakor is használjuk. A katanát az iai gyakorlatok során vesszük elő, illetve a bemutatókon, amikor tameshigiri gyakorlaton keresztül mutatjuk be a fegyver valódi harc értékét. A régi Japánban még más volt a vizsgarend. Nem voltak tanulófokozatok. Ha a mester érettnek találta tanítványát, levizsgáztatta. Az elnevezések is mások voltak a Jikishin Kage-ryu Kenjutsuban. Nem dan fokozatokkal jelölték a szinteket, hanem különféle elnevezéseket használtak, mint pl. reiken, moku-reiken, vagy a legmagasabb fokozat elérésekor a menkyo kaiden-t. A diplomákat kézzel írták, és azon minden, a vizsgán történt gyakorlatot feltüntettek. Amennyiben a vizsga sikeres volt, a tanítvány viselhette a hakamát. Ez jelentette a mai értelemben a fekete övet. Ezek a dolgok mára átalakultak, változtak, így nálunk is vannak tanuló fokozatok, 7. kyunál kezdődik az első megmérettetés és évente egy alkalommal az edzőtáborban lehet övvizsgát tenni.
Van egy mottónk, amelyet minden harcművészettel foglalkozó számára ajánlok: "A kardod éles és olyan, mint a villám, de a lelked nyugalomban legyen". Ez japánul így hangzik: "Ken va szurudoku, ki va maruku".
Tudom, hogy megértik a tanítványok, hogy ez a régmúlt üzenete minden napi problémánkra megoldást mutat. A megbecsülést az őseinknek, a tiszteletet egymásnak, legyünk japánok vagy magyarok, akik a harcművészet útján keressük a végső megoldást.

(Ez az írás két részben "Köztünk élő történelem" címmel megjelent a Katana magazinban 2003-ban, illetve 2004-ben,
lejegyezte: Kehidai László)

* = Az eredeti cikkben "Konen" szerepel, de a helyes olvasat "Yasutoshi"