"Jót tesz, ha erősítjük a felelősségtudatot"
Találkozás Magyarország egyetlen japán származású szamurájával
Vannak találkozások, melyekre nem számít az ember. Suzuki Kimiyoshit a véletlen sodorta a magyarok közé, és véletlenül kerültünk mi is az ott honába, abba a talpalatnyi Japánba, ahol egy ősi kulturális hagyaték magvait vetette el jó néhány évvel ezelőtt. Persze lehet, hogy mindez így volt elrendeltetve…
–
Köszönjük a meghívást, Suzuki sensei! Kézen fekvő a kérdés: hogyan
kerül Magyarországra egy japán harcművész?
– Az egész huszonhat évvel ezelőtt kezdődött. Egy volt iskolatársam
meg kért, hogy egy napra foglalkozzak az ő kedves külföldi barátaival,
mert valami elfoglaltsága adódott. ő már ekkor szorosan kötődött
Magyarországhoz, pontosabban Baranyához, évek óta idejárt alkotni mint
szobrász, van is kiállítva munkája közterületen. A vendégei is innen érkeztek,
mind alkotó művészek voltak. A nap végére olyan jól összebarátkoztunk,
hogy meg hívtak Magyarországra. Aztán egyszer csak itt ragadtam, megnősültem,
letelepedtem. Ennek immár két évtizede.
– Rendkívül sokrétűek és manapság igen divatosak a távol-keleti
küzdősportok. Ha jól tudom, Ön ezeknek egy különleges válfaját űzi
és oktatja?
– Igen és nem. Először is szögezzük le, amit ma küzdősportoknak
nevezünk, azok – akár csak az általam követett kenjutsu – régen, több
mint ötszáz évvel ezelőtt a gyilkolásról szóltak. Vagy én ölök, vagy
engem ölnek, ilyen egyszerű. Ma már persze sokkal békésebb a világ.
A szamurájok ősi kardvívása és ennek tanítása napjainkban elsősorban
a lélek építésére szolgál. Ugyanazok a mozdulatok, a gyakorlatok, de a
cél teljesen más. Más felől viszont ez nem sport. Ha meg nézi a karatét,
a kendót, ott az a feladat, hogy legyőzzük a másikat, hogy jobbak
legyünk. A kenjutsuban nincs ilyen, a dojómban (gyakorlásra szolgálótér)
minden ki egyenrangú. Itt ugyanaz az ember, ugyanaz a gyakorlat, nincsenek
jobbak vagy rosszabbak, nincs győzelem és vereség. Valaki lehet persze
az átlagnál tehetségesebb vagy akár sokkal ügyetlenebb, de nem ez számít.
– Ha a kenjutsu a szamurájok kardforgatása, akkor az ön tanítványai
egy kicsit szamurájokká is válnak? Ez biztosan rend kívül népszerűvé
teszi a műfajt.
– Ez igen régi iskola, amit ma már Japánban is nagyon kevesen követnek,
Európában pedig elenyésző a kenjutsut oktató mesterek száma. Azt
viszont biztosan tudom, hogy én vagyok az egyetlen japán származású oktató
a kontinensen. Igen, a kenjutsura tekinthetünk úgy, mint a szamuráj léthez
vezető út egyik állomására.
– És Ön hogy lépett erre az útra? Egyáltalán, ismer igazi
szamurájokat?
– Ma már nem léteznek szamurájok, nagyjából másfél évszázada az egész
szakmát törvényen kívül helyezte a császár Japánban. Az utolsók egyike
volt egyéb ként a nagyapám. Sajnos, én már nem találkozhattam vele, de
nagy köztiszteletnek örvendő ember volt, még egy gránitból készített
obeliszket is állítottak neki. Emlékszik a Tom Cruise főszereplésével
készült „Az utolsó szamuráj” című filmre? Abban a végső
csatában, mármint az igaziban, a nagyapám is részt vett, a kevés túlélő
egyike volt. Látja, az egy hiteles, pontos, szép film, bár természetesen
túl dramatizálták. Szóval a családban meg van a szamurájvér, és ha nem
változik meg a világ és vele együtt Japán, akkor talán én is azzá váltam
volna. Így is korán, hat évesen kezdtem judózni. Ma azt látom, ez túl
korai időpont volt, legalábbis a kenjutsuhoz, itt ugyanis rendkívül
fontos az összpontosítás, ami nem várható el egy gyerektől. Most
például nem is tanítok kis gyerekeket, a legfiatalabb tanítványom itt
Pécsen jelenleg 14 éves, de tanítok az ország több városában, illetve
néhány európai országban is.
– Mennyire számít nehéznek a kenjutsu, mikorra érnek be a
tanítványok?
– Ennek az útnak soha nincs vége. Én 78 éves vagyok, több mint hét évtizede
gyakorlom a kenjutsut, és még mindig tanulok. Az évtizedek során számtalan
harcművészettel ismerkedtem meg, együtt edzettem a kyokushinkai későbbi
alapítójával, aikidóztam, karatéztam. Persze, nem töltöttem edzéssel a
teljes életemet, ami kor apám fotóstúdiójában kezdtem dolgozni, akkor
hátrébb szorult a gyakorlás az életemben, de teljesen soha nem hagytam
abba. Szakmámat és örökölt hivatásomat tekintve fényképész vagyok, talán
ezért is fogott meg olyan gyorsan ez a pécsi művész miliő.
– Ha már szóba került Pécs: mennyi re alkalmasak Ön szerint
a magyarok a kenjutsu tanításainak elsajátítására? Úgy is kérdezhetnénk:
miben különbözünk a japánoktól?
– A szamuráj és így a kenjutsu számára is a felelősségtudat az egyik
legfontosabb érték. Gondoljon csak a harakirire: ha a szamuráj nem tudta
betartani az urának tett ígéretét, akkor felelősséget vállalt a hibájáért.
Ez persze ma már nem elvárás, de én úgy látom, a magyar tanítványaimnak
kifejezetten jót tesz, ha erősítjük bennük a felelősség tudatot.
Más felől viszont rendkívül kreatívak a magyarok, ezen a téren bizony
túltesznek rajtunk, japánokon. Számomra nagyon érdekes feladat és különleges
élmény összegyúrni a magyar és japán értékeket.
Kenjutsu – a kard technikája
A kenjutsu, mint annyi más japán
harcművészeti ágazat, voltaképpen egy gyűjtőfogalom: mindazon
stílusokat magába foglalja, amelyek a feudális Japánra jellemző,
kardforgatásra épülő küzdelmi technikákat oktatták. Ilyen formán
a kenjutsu követői iskoláról iskolára más és más hagyományokat ápoltak,
és különböző gyakorlatokat végeztek. Maga a japán acél kard mintegy
1700 éves múltra tekinthet vissza, ám a világhírűvé vált, ívelt kialakítású
Katana csupán a VIII–XII. században alakult ki; maga a kard ekkor nyerte
el máig erős, szimbolikus értelmét. A jelenleg is mert kenjutsu iskolák
egyike sem eredeztethető erre az időszakra, a legkorábbi, már
dokumentált irányzatok a XIV–XVI. században jelentek meg, köztük a Suzuki
sensei által is oktatott Kage-ryu. A kardforgatás több száz iskolában
ápolt művészete a XIX. század második feléig virágzott Japánban,
amikor is a szamurájokkal együtt a kenjutsu is kegyvesztetté vált. A század
utolsó évtizedében a japán rendőrség kezdeményezésére meg kezdődött
a különböző iskolák formagyakorlatainak sztenderdizálása. Ebből
a folyamatból fejlődött ki a modern kendo, amely ily módon – a további
fejlődés hiányában – gyakorlatilag a kenjutsu utódjának tekinthető.
– A szülőföldje iránti elhivatottságát
látva meglepő, hogy nem egy japán autót vásárolt. Miért döntött a
Hyundai mellett?
– Sokat gondolkodtam ezen. Két követelményem volt: az összkerékhajtás,
mert télen hozzánk más hogy nem lehet feljönni, és a minőség. Természetesen
meg néztem a japán márkákat is, de alapvetően úgy gondolom, ha egy
autó jó, és az én elvárásaimat maximálisan kielégíti, akkor teljesen mindegy
számomra, hogy azt Kínában vagy Koreában, Indiában vagy Japánban gyártják.
Már pedig a Hyundai nagyon jó márka, és nem csak számottevően olcsóbb
volt, mint a szóba jöhető japán versenytársak, de pont ebben a méretben
nem is találtunk máshol megfelelő modellt. Az ix35 minden szempontból
optimális. Az autóról két nagyon pozitív tapasztalatom van, bár még csak
most ismerkedünk. Vezetés közben szokatlanul csendes, amit nem vártam
volna egy ilyen nagy autótól, a fogyasztása pedig nagyon jó, de a kereskedő
szerint a bejáratás után ez az érték még alacsonyabb lesz. Az igazat megvallva
a döntés csak részben múlt az autón, meghatározó volt, ahogy a szalonban,
a Mischl Autóházban fogadtak bennünket. Mint ha egy igazi japán kereskedővel
tárgyaltam volna, egészen otthon éreztem magam. Úgy gondolom, a legtöbb
autóértékesítő szerepet tévesztett Magyarországon. Mindenütt azt
éreztették velem, szívességet tesznek nekem azzal, hogy kiszolgálnak,
itt pedig pont fordítva volt. A Mischlnél dolgozó értékesítőnél már
az első percben azt éreztem, hogy megtiszteltetés számára, hogy egy
Hyundait adhat el nekem, és ennek szellemében ültünk le tárgyalni. Tősgyökeres
benzines autósként az ix35-ben dolgozó dízelmotorral még össze kell barátkoznom,
de ez a fajta mentalitás azonnal belopta magát a szívembe. Így kell –
és úgy gondolom, csak így lehet – egy japánban született embernek autót
eladni.
Forrás: Hyundai magazin (2012/1) 46-49. oldal