Riport, 2010.

Suzuki Kimiyoshi 1934. január 1-én szü­le­tett, régi sza­mu­ráj csa­lád­ban. Nagy­apja, Makita Shi­ke­gatsu egyike volt azon sza­mu­rá­jok­nak, akik a Meiji res­ta­u­rá­ció ide­jén fegy­vert ragad­tak a csá­szári had­se­reg­gel szem­ben. Bár tár­sai meg­hal­tak a har­cok­ban, ő túl­élte és Hok­kaidó szi­ge­tén sike­rült elke­rül­nie a csá­szári erőket.

Kimiyoshi a sza­mu­ráj szo­ká­sok hagyo­má­nya sze­rint 6 évesen kez­dett el fog­lal­kozni a harcmű­vé­sze­tek­kel, melyek az akkori naci­o­na­lista pro­pa­gan­dá­nak is köszön­hetően nagyon nép­szerűek vol­tak. Elő­ször test­vé­ré­vel együtt Judo-t tanult, majd Yoko­kawa mes­ter­nél elkezdte tanulni a Jikishin Kage ryu Ken­jut­sut, mely az a kard­vívó stí­lus, ami­nek nagy­apja is mes­tere volt.

Édes­apja foto­grá­fus lévén, ő maga is a tokió-i egye­te­men fotómű­vé­sze­tet tanult 1953–57 között, majd 1959-től átvette édes­ap­já­tól annak fotós műhe­lyét, ahol egé­szen nyug­dí­ja­zá­sáig dolgozott.

Egye­temi tanul­má­nyai alatt talál­ko­zott elő­ször a Goju-ryu kara­té­val, melyet lel­ke­sen el is kez­dett gya­ko­rolni, a stí­lus­ala­pító, Yama­gu­chi Gogen tanít­vá­nya­ként. A Goju-ryu egy okinwa-i ere­detű karate irány­zat, mely­ben a japán kara­téra jel­lemző erős „kemény” (vagyis „go”) moz­du­la­tok keve­red­nek a kínai quanfa gyors, haj­lé­kony, „lágy” (vagyis „ju”) tech­ni­ká­i­val, továbbá a küz­de­lem során a jujutsu-hoz hasonló fogá­so­kat és feszí­té­se­ket is használnak.

Az 1950–60’ évek­ben még nem vol­tak nagy­sza­bású ver­se­nyek, így a harcmű­vé­sze­te­ket gya­kor­lók egy­más edzé­sét meg­lá­to­gatva, ott az isko­lák­ban mér­ték össze tudá­su­kat gyak­ran igen durva küz­del­mek során. Egy ilyen alka­lom­mal kötött barát­sá­got Suzuki Kimiyoshi-val a Kyok­ushin karate későbbi ala­pí­tója és nagy­mes­tere, Mas­utatsu Oyama. Oyama, mikor meg­ala­pí­totta saját isko­lá­ját, töb­bek közt Kimiyos­hit is fel­kérte, — aki eddigre már a Goju-ryu Karate mes­te­ré­nek számított-, hogy segít­sen az edzé­sek lebo­nyo­lí­tá­sá­ban, ő pedig szí­ve­sen és gyak­ran járt el együtt edzeni vele.

1986-ban egy barátja kéré­sére Japánba láto­gató magyar művé­sze­ket látott ven­dé­gül, akik meg­hív­ták, láto­gassa meg őket hazánk­ban. Így is lett, Suzuki Kimiyoshi elő­ször Buda­pestre láto­ga­tott, majd köszön­hetően egy magyar hölgy iránt táp­lált gyen­géd érzel­me­i­nek, 1992-ben vég­le­ge­sen hazánk­ban, Pécsett tele­pe­dett le.

1993-ban kez­dett el magya­ro­kat taní­tani a harcmű­vé­sze­tekre, elő­ször a Pécsi Tudo­mány­egye­tem tor­na­ter­mé­ben tar­tott karate edzé­se­ket, vala­mint a stí­lus vezető­jé­nek enge­dé­lyé­vel meg­ala­kult a pécsi Shin­bu­kan dojo. Később a Jikishin kage ryu kenjutsu-t is elkezdte oktatni, mely­nek érde­kes­sége, hogy ez az ősi sza­mu­ráj kard­vívó stí­lus mára Japán­ban már eltűnt, egye­dül a pécsi dojo–ban gya­ko­rol­ják még. [1]

Suzuki mes­ter hazá­já­ban továbbra is nagy tisz­te­let­nek örvend, még ha olyan távolra került is Japán­tól. Néhány éve egy könyv jelent meg híres nagy­apja (Makita Shigekatsu - a szerk.) életéről, ennek kap­csán pedig fel­kér­ték, hogy a tisz­te­le­tére emelt shinto szen­tély­ben tart­son bemu­ta­tót az ősi kard­vívó stí­lus­ból. [2] Ott­jár­ta­kor interjú is készült vele.

Nem­rég én is Pécsett jár­tam és régi tanít­vá­nya­ként volt alkal­mam beszél­getni az idős mesterrel.

Sen­sei, miért dön­tött úgy, hogy Magyar­or­szágra költözik?

- Fele­sé­gem, Kati miatt köl­töz­tem ide és marad­tunk itt.

Voltak-e nehéz­sé­gei a köl­tö­zés során? Mennyire volt nehéz meg­szokni az életet Magyarországon?

- Nagyon sokat kel­lett a külön­böző hiva­ta­lokba járni, Magyar­or­szág nagyon bürok­ra­ti­kus hely. Rend­kí­vül sokat kel­lett várni, hogy meg­kap­jam az állandó tar­tóz­ko­dási enge­délyt, és az ügyin­tézők álta­lá­ban nem vol­tak túl kedvesek…

Ezen kívül, ami­kor ide­köl­töz­tem, fel­tűnt, hogy a magya­rok into­ná­ci­ója sok­ban eltér a japá­no­ké­tól. Ele­inte ami­kor magya­ro­kat hal­lot­tam beszélni egy­más közt, azt hit­tem, hogy itt min­denki veszek­szik, és hogy mind­járt össze­ve­re­ked­nek. Azóta per­sze tapasz­tal­tam, hogy a magya­rok ked­ves embe­rek és meg­szok­tam az into­ná­ciós különbségeket.

A Japán­ban töl­tött életéből mi az, amit továbbra is őriz? Van, ami külö­nö­sen hiány­zik? Mennyire lehet beil­lesz­teni a japán élet­vi­telt a magyar­or­szági környezetbe?

- Hát a harcmű­vé­sze­te­ket továbbra is gya­kor­lom és taní­tom. Nagyon hiá­nyoz­nak a japán ételek, Magyar­or­szá­gon nagyon nehéz hoz­zá­jutni az alap­anya­gok­hoz, főleg vidé­ken. Ettől elte­kintve nagyon ott­hon érzem magam a magya­rok között, szinte félig magyar­nak érzem magam.

Van olyan része a magyar kul­tú­rá­nak, ami külö­nö­sen érdekli?

- A magyar nyel­vet igyek­szem minél job­ban elsajátítani.

Hogyan viszo­nyul­nak a magya­rok a harcmű­vé­sze­tek­hez? Van ele­gendő érdeklődő, kellő tisz­te­let­tel visel­ked­nek a tanítványok?

- Ren­ge­teg lel­kes tanít­vá­nyom akad, sokan igazi oda­adás­sal gya­ko­rol­ják a harcmű­vé­sze­te­ket. Nagyon nagy érdeklő­dést tanú­sí­ta­nak irán­tuk, viszont a sok új érdeklődőből jóné­há­nyan hamar abba­hagy­ják. A japá­nok­hoz viszo­nyítva a magya­rok hama­rabb lel­ke­sed­nek, viszont hama­rabb is megy el a ked­vük a dolgoktól.

Harcmű­vész szem­mel nézve milyen a magyar men­ta­li­tás? A taní­tá­suk szem­pont­já­ból van nehéz­ség abban, ahogy a magya­rok gondolkodnak?

- Van­nak nagyon ígére­tes tanít­vá­nyok, akik iga­zán jól elsa­já­tít­ják a harcmű­vé­sze­tek­hez szük­sé­ges gon­dol­ko­dást is.
Emel­lett akad­nak páran olya­nok is, akik inkább csak divat­ból fog­lal­koz­nak a harcmű­vé­sze­tek­kel, egy­fajta hob­bi­nak fog­ják fel. Ők inkább a külső­sé­gekre figyel­nek és nem a mélyebb lelki tar­tal­makra. Csak mutatni sze­ret­nék, hogy mennyit tud­nak, de az nem igazi tudás.

A magya­rok kellő­kép­pen fegyel­me­zet­tek, ebből a szem­pont­ból nincs gond. Ugyan­ak­kor egy-két for­ma­gya­kor­lat elsa­já­tí­tása után sok­szor kér­de­zik, hogy „ezt nem lehetne akár így is csi­nálni”, szó­val a fegyel­me­zett tanu­lás mel­lett sok­szor kre­a­tí­van visel­ked­nek. Ez szá­momra ele­inte szo­kat­lan volt, de nagyon  jó látni, hogy a lel­ke­se­dés ebben is megnyilvánul.

A magya­rok taní­tása során változott-e Sensei-nek a saját viszo­nya a harcművészetekhez?

- A harcmű­vé­szet­ben a taní­tás min­dig egy­ben tanu­lás is. Ha nem is a nem­zeti sajá­tos­sá­gok, hanem inkább az egyes tanít­vá­nyok­kal való­kap­cso­lat során, taní­tás köz­ben én is ren­ge­te­get tanu­lok. Nagyon sok szor­gal­mas tanít­vá­nyom van itt Magyarországon.

Érde­mes­nek érzi továbbra is oktatni a magyarokat?

- Igen, ter­mé­sze­te­sen, amíg tehe­tem, sze­ret­ném gya­ko­rolni és oktatni a harcművészeteket.

Köszö­nöm szé­pen Sen­sei!

(Pécs, 2010. ápri­lis 1., Bartók András interjúja, japánfelderito.hu)

---

[1] A Jikishin Kage-ryu Kenjutsu stílusnak jelenleg is több élő ágát tartják számon. Japánban is több dojoban van lehetőség az iskola technikáinak elsajátítására. Magyarországon Pécs mellett Budapesten, Dunakeszin, Gödöllőn és Kecskeméten, Európában pedig Németországban, Írországban és Szlovákiában is vannak gyakorlói a stílusnak. Illetve Amerikában is megtalálhatjuk ezt a kenjutsu iskolát.

[2] A népszerű, vak masszőrről szóló Zatoichi történetek írója Shimosawa Kan (1892-1968) fiatalon Makita Shigekatsu kenjutsu iskolájában tanult. Később egyik munkájában megidézte Shigekatsu alakját. E novella elsőként 1965-ben jelent meg a 玉瘤 című kötetben. A novella eredeti címe: „Aruhito no Monogatari” (或る人の物語).