Riport, 2001.

Suzuki Kimiyoshi 1992 óta él Pécsett. 1934-ben, Tokióban született, ahol gyermekkorát is töltötte. Később szülei New Yorkban is éltek, ahol édesapja - aki elismert fotóművész volt - megalapította fotóstúdióját. Majd 1932-ben az apai nagymama hívó szavára hazatértek, és a stúdiót otthon sokkal nehezebb körülmények között kezdték el újra működtetni. 1957-ben egyetemi végzettséget szerzett fotóművészeti szakon. Először három éven át fotóriporteri munkát végzett japán napilapoknál, majd a családi hagyományokat követve, bátyjával közösen, a stúdiót üzemeltette. Egy lánya és egy unokája van, akik Tokióban élnek.

- Milyen volt Japán gyermek-korában?
- Nagyon erős katonai szellem uralkodott. A családom mindennapjait tovább nehezítette, hogy mivel a szüleim kiválóan beszéltek angolul, a hatóságok azt hitték, amerikai kémek vagyunk. Édesapám ezért is akarta, hogy a bátyámmal együtt kendót és karatét tanuljunk, amik akkor népszerű nemzeti sportok voltak, szinte kötelező volt művelésük.
- Jelenleg is tart ilyen tanfolyamokat pécsi és baranyai fiataloknak. Éppen most ért véget két nyári tábor. Hogyan kezdte el a tanítást Pécsett?
- Néhány évvel ezelőtt helyi fiatalok kértek meg, hogy tanítsam őket. Hat danos mesterként mindig gyakoroltam és oktattam a karatét. Hetente háromszor tartok edzést, karatét és kendót. A hagyományos kendót [Kenjutsut] oktatom, amely védekezésen és meditáción alapul. Az edzéseink komoly szertartással kezdődnek. Leginkább olyanok járnak hozzám, akik már rendelkeznek valamilyen harcművészeti fokozattal.
- Jelenleg már nem is fotózik?
- Csak akkor, ha erre a barátaim külön megkérnek. Egész életemben szinte csak kattintgattam, eleget fényképeztem már. Naponta átlagosan három-négy tekercset használtam el.
- Hogyan került kapcsolatba Magyarországgal és a magyarokkal?
- Még 1986-ban az egyik japán barátomhoz öt magyar művész érkezett Tokióba. Az egyik nap barátom elfoglaltsága miatt nekem kellett őket végigkísérnem a városon. Később ezek a magyarok visszahívtak Magyarországra. Talán sokak számára lehetnek ismerősek: Kertészfi Ágnes, Rideg Gábor vagy Karvaly Csaba.
- Végül itt ragadt nálunk. Miért?
- Mert nagyon tetszett. Pécs nagyon szép, hangulatos, itt a Mecsekben jó a levegő. Sok ismerősöm és barátom él itt. Később meg is nősültem.
- Milyenek a magyarok, milyenek vagyunk egy japán szemével?
- Nagyon kedvesek és barátságosak, kreatívak és ügyesek, viszont nagyon bürokratikusak. A hivatalos szervek sokszor nem segítenek. Magyarországon ahhoz, hogy valamit elintézzek, túl sok ajtón kell bekopogtatni. Bár hozzá kell tennem, ez az utóbbi időben már sokat javult. Úgy látom, a magyarok szeretnek szórakozni, jó értelemben fontos számukra az élet. A japánokhoz képest rendkívül családcentrikusak. Nálunk a gyerekeket kicsi koruktól fogva nagyfokú önállóságra nevelik. Itt sokáig anyáskodnak a szülők a gyerekek felett.
- Mi az, amit a legnehezebben szokott meg?
- A magyarok nyíltságát. Nálunk nagyon zárkózott mindenki. A negatív dolgokat nem illik egyenesen megmondani a másiknak. Persze tudom, hogy ez nem mindig jó, de nagyon nehezen kezelem ezt a különbséget.
- Milyen helyek tetszenek Önnek Baranyában?
- Pécsen kívül, amit nagyon szeretek, rendkívül szépnek tartom Magyarhertelendet és a Mecsek egészét. Japán tájakra emlékeztetnek engem.

(http://www.baranyanet.hu/magazin/2001_3/nezopont.htm)